Szeretem, amikor lehet hallani az égő dohány izzását. Hajnali négykor a gangon állva a betondzsungel közepén is nyugalmat talál az ember. Ezt a cigit még elszívom, aztán megyek a dolgomra. Tíz percnyi béke. Fegyverszünet. Pihenő.
Az imént "találkoztam" kedvesem köntösével a szekrényben. Egyedül vagyok, de mégsem. Rá gondolok és a barátaimra. Nyugalomban könnyen szárnyalnak, csaponganak a gondolatok. Több évtizedes emlékek idéződnek fel maguktól - fegyvereim a mindennapok ellen.
Egyedül vagyok a sötétben, de nem félek tőle. A csend most nem vészjósló. Hűvös, nyugtató takaróként borul rám az ismerős, csillagtalan éjszaka. A város most alszik. Erőt gyűjt a Fenevad. Nem sokára újabb napja virrad az örökké tartó csatának a vasbeton harcmezőn. Ismét ellen kell szegülni a mocsok, a bűz és az emberi gonoszság áradatának. A halkan, melegen sercegő cigarettával a kezemben, szeretteimre gondolva tudom, hogy nap nap után győzni fogok.
A parázs már kialudt, de még párszor végigszántom a csikkel a hamutartó alját. Közben észreveszem a tükörképem egy ablakban: összeráncolt szemöldök, megfeszülő állkapocs. Ideje ismét vértet ölteni. Indulás.
