De akkor is, úgy húzzák ki az ezreseket a zsebünkből, mintha semmi nem lenne! És akkor a Spar még hagyján. A sarkon átellenben a KFC-ben egyszer 2700 (igen, kettőezer-hétszáz) magyar forintot fizettem az ebédemért, ennyibe kerül ugyanis egy normális férfi embernek ennie ott egy jót, ha nem akarja a fos műkrumplit magába tolni. Röhej!
Az ember manapság örül, ha munkája van, és egyáltalán kap valami fizetést (aminek a reálértéke évek óta csökken egyébként), annak a felét kapásból lenyúlja állam bá (mit csinál belőle?), még ha vesz valamit az ember, arra is rábasznak egy rakás adót (mert csak, miért ne nyúljuk le az embereket azért, mert valaki mástól vesznek valamit?), áfát, adott esetben jövedéki adót, luxusadót, anyámkínnyát.
Most meg beütött az igazi ménkő, és azok, akik bizonyos esetekben évtizedek óta azért kapják a fizetésüket, hogy elkerüljük a szopást, a vállukat vonogatják meg a karjukat tárják szét, hogy jaj válság van, nincs mit tenni. Eddig tartott a tudomány. Ennyit tudnak. Az ország vezetése az összes felkent szakértővel együtt lófaszt nem tud mondani (nemhogy csinálni) abban a pillanatban, amikor valami váratlan történik. Fingjuk nincs, mi van, bekúrták a gyeplőt a lovak közé, aztán ihaj. A „kocsis” meg néha megjelenik a kamerák előtt és magyaráz valamit. „Válság van, mindenkinek ki kell venni a részét.” Kedves uraim, ez így igaz. De nem mindegy a dolgok mértéke és aránya. Egyáltalán nem. Nem az én hibám, hogy zuhanunk, mint a kő, a béka segge alatt az egész ország. A maguké. Szedjék össze magukat. Szedjék össze, különben nem lesz szemétdomb, amin uralkodhatnak. De én azt nem itt várom meg, az biztos.
