A címben idézett mondatot egy csak tényleg nagyon kicsit illuminált állapotban lévő, életerős(nek tűnő), egészséges(nek látszó) fiatalembertől hallottam a minap.
Országunk (mi több, hazánk) szívének, gyönyörű fővárosunk egyik élettől nyüzsgő, dolgukra igyekvő, nevetgélő, beszélgető, telefonálgató, órájukat nézegető, életüket rendezgető, gyermekeiket terelgető emberekkel teli körútján utazott a villamoson egy doboz Arany Ászok társaságában.
Hősünk, az alkohol segítségével egy kicsit a miénktől eltérő dimenzióba helyezkedve, egy pillanatra megállt és körülnézett. Majd levonta az egyetlen lehetséges következtetést: "Ébrenlét... pfff." Zseniális kijelentés. Benne van minden. Van benne minden. Életfájdalom, beletörődés, megadás, unalom, érdektelenség.
Szerintem csak én hallottam meg kinyilatkoztatását, mert a környéken egyedül én voltam egyedül. A többiek csak akkor kezdtek el felfigyelni utastársunkra, amikor az mindenkit látványosan leszarva elkezdett magában hangosan beszélni - összefüggéstelenül. Mindenki elhúzódott tőle. Menekültek, ösztönösen. Nehogy látniuk kelljen, hogy a magukban felépített, fontosnak vélt értékek, célok, összefüggések és kölcsönhatások valójában mind sírnivalóan nevetségesek.
Főhösünkkel szemben volt egy üres hely. "Leülök" - gondoltam magamban. Nem akartam annyira birkamód ösztönösen viselkedni, mint mindenki más. Mégis nehezemre esett. Nem akartam másnak a fájdalmát érezni, nem akartam keserűséget, a világ gondját meg az élet súlyát a nyakamba. Nem értettem magamat, nem értettem, miért vagyok ennyire védekező és elzárkózó. Aztán rájöttem: úgy éreztem, hogy van nekem elég bajom enélkül is. Mégis leültem, kényszerítettem magam.
Ő rögtön a szemembe nézett, mintha kapaszkodna belém. Hosszú másodpercekig néztük egymást. Nem volt kellemetlen. Már nem beszélt össze-vissza, a tekintete is kitisztult. Csak egy emberi kapcsolat kellett neki, egy híd, hogy visszataláljon a mi létsíkunkra. Manapság legtöbbünknek mégsincs ahhoz energiája, hogy segítsen. Mindenki önző, magának való, gyanakvó. És okkal.
"Az emberek olyanok, mint a kutyák" - jelentette ki a Névtelen. Bólintottam. "Itt vagyok harminc évesen, és ennyi az életem" - mutatott a sörösdobozra. "Egészségedre" - válaszoltam. Elmosolyodott. Cinkosan. Tudta, hogy tudom, hogy tudja. A Mester utcánál leszállt.
Országunk (mi több, hazánk) szívének, gyönyörű fővárosunk egyik élettől nyüzsgő, dolgukra igyekvő, nevetgélő, beszélgető, telefonálgató, órájukat nézegető, életüket rendezgető, gyermekeiket terelgető emberekkel teli körútján utazott a villamoson egy doboz Arany Ászok társaságában.
Hősünk, az alkohol segítségével egy kicsit a miénktől eltérő dimenzióba helyezkedve, egy pillanatra megállt és körülnézett. Majd levonta az egyetlen lehetséges következtetést: "Ébrenlét... pfff." Zseniális kijelentés. Benne van minden. Van benne minden. Életfájdalom, beletörődés, megadás, unalom, érdektelenség.
Szerintem csak én hallottam meg kinyilatkoztatását, mert a környéken egyedül én voltam egyedül. A többiek csak akkor kezdtek el felfigyelni utastársunkra, amikor az mindenkit látványosan leszarva elkezdett magában hangosan beszélni - összefüggéstelenül. Mindenki elhúzódott tőle. Menekültek, ösztönösen. Nehogy látniuk kelljen, hogy a magukban felépített, fontosnak vélt értékek, célok, összefüggések és kölcsönhatások valójában mind sírnivalóan nevetségesek.
Főhösünkkel szemben volt egy üres hely. "Leülök" - gondoltam magamban. Nem akartam annyira birkamód ösztönösen viselkedni, mint mindenki más. Mégis nehezemre esett. Nem akartam másnak a fájdalmát érezni, nem akartam keserűséget, a világ gondját meg az élet súlyát a nyakamba. Nem értettem magamat, nem értettem, miért vagyok ennyire védekező és elzárkózó. Aztán rájöttem: úgy éreztem, hogy van nekem elég bajom enélkül is. Mégis leültem, kényszerítettem magam.
Ő rögtön a szemembe nézett, mintha kapaszkodna belém. Hosszú másodpercekig néztük egymást. Nem volt kellemetlen. Már nem beszélt össze-vissza, a tekintete is kitisztult. Csak egy emberi kapcsolat kellett neki, egy híd, hogy visszataláljon a mi létsíkunkra. Manapság legtöbbünknek mégsincs ahhoz energiája, hogy segítsen. Mindenki önző, magának való, gyanakvó. És okkal.
"Az emberek olyanok, mint a kutyák" - jelentette ki a Névtelen. Bólintottam. "Itt vagyok harminc évesen, és ennyi az életem" - mutatott a sörösdobozra. "Egészségedre" - válaszoltam. Elmosolyodott. Cinkosan. Tudta, hogy tudom, hogy tudja. A Mester utcánál leszállt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése