Kozmikus időjárás-jelentés

Itt a tél. Ez így december második hetének elején nem is annyira meglepő. Mindenesetre gondoltam, rögzítem e tényt, hamár őszös post is volt.

Volt már hó meg minden. De igazából semmi különös. Mindig is valahogy az őszt és a tavaszt tekintettem "igazi" évszakoknak. Akkor történnek a változások, akkor van esemény! Megmozdul a világ, a természet felkészül arra, ami jön. Az őszt annak a végletekig eltúlzott formája, a tél követi, az iszonyú hidegekkel, a metsző szelekkel, az őrjöngő hóviharokkal, a sötét fagyokkal. A kikelet után annak teljes tombolásba átcsapott verziója, a nyár jön el, a perzselő forrósággal, a tikkasztó szárazsággal, a szikrázó napsütéssel.

Persze fordítva is fel lehet ugyanezt fogni. Tekinthetjük az őszt egyszerűen a tél előfutárának, annak az időszaknak, amikor a vén Tábornok erőt gyűjt szörnyű haragjának teljes és zabolázatlan szabadon engedéséhez. A tavasz pedig lehet a nyár féktelen crescendójának bátortalan, ámde ígéretes nyitánya.

A lényeg mindebből pontosan az, hogy teljesen mindegy, miként értelmezzük világunk e megmásíthatatlan törvényszerűségeit. Az őszt tél követi, a telet tavasz, a tavaszt pedig nyár - és direkt nem a tavasszal kezdtem a felsorolást. Eme örök körforgás mindaddig változatlan marad, amíg a Föld fáradhatatlanul rója köreit a Nap körül, az pedig ugyanilyen csökönyösséggel bandukol galaxisunk, a Tejútrendszer középpontja körüli pályáján, ez utóbbi pedig újabb, még nagyobb, még fantasztikusabb, emberi ésszel még felfoghatatlanabb kozmikus törvényszerűségeknek engedelmeskedve teszi, amit tennie kell. Megváltoztathatatlanul, vakon, de egy óramű pontosságával.

Ebből a perspektívából nézve mi emberek a semminél is kevesebbet nyomunk a latban az univerzum sorsának szempontjából. Önmagunk jelentéktelensége pont ugyanannyira felfoghatatlan számunkra, mint a metagalaxisok nagyszerűsége. Aki el tudja képzelni a mínusz végtelen fogalmát, az lehet csak tisztában saját kozmikus értéktelenségével.

Sokan megijednek, amikor ehhez hasonló következtetésekre jutnak, én személy szerint inkább megnyugtatónak találom semmiségemet. Akármit csinálok, bármi történjék is velem - vagy tulajdonképpen bárkivel ezen a golyóbison -, annak a nullához konvergáló mértékű hatása lesz a világ nagyobb, valódi folyamataira nézve. Felszabadítónak találom ezt a gondolatot - hisz' nem ronthatok el semmit. "Úgy még nem volt, hogy sehogy ne legyen" - szokták mondani a tapasztalt öregek, és ennél igazabb közmondást még soha nem hallottam. Akármelyik iskolába mész, akármit veszel fel holnap reggel, akármit és akárhogy dolgozol, akármit eszel vagy iszol, akár hazudsz, akár nem, akár lopsz, csalsz, gyilkolsz, rabolsz, népirtasz, robbantasz, gyújtogatsz, akár nem, akár élsz, akár halsz, a Nap holnap is fel fog kelni.

Ebből a megrázó gondolatból származhatnak egyes vallások előre elrendeltséget hirdető tanai, és ezért gondolom én sokakkal ellentétben, hogy a vallások és az egyházak nem gonosz, rosszindulatú szándékból, hanem egyszerű emberi félelemből és tudatlanságból születtek. Ugyanezen vallások egyébként általában arról is szólnak, hogy bár a kozmikus, avagy mennyei folyamatokba és összefüggésekbe nekünk, halandóknak nem lehet beleszólásunk, saját és hozzánk közel álló embertársaink sorsára szinte isteni szintű hatást gyakorolhatunk. Minden jelentéktelenségünkkel együtt élet és halál, kárhozat és üdvözülés urai vagyunk, saját apró kis mikrokozmoszunk császárai, a semmi istenei.

Egymás öldöklése és sanyargatása helyett megpróbálhatnánk végre eme Semmi viszonylagos rendben és békében tartásának semminél is kisebb feladatát elvégezni. Légyszi.


Carl Sagan gondolatai a Halványkék Pöttyről


Méretünk, helyünk és jelentőségünk szemléletes bemutatása